A Pó-völgy piemonti lankáinak ölelésében, a híres Langhe borvidéktől alig egyórás autóútra található Chieri hagyományokban gazdag légkört kínál a látogatók számára. A 37 ezer fős város elődjét az ókorban a kelták alapították, majd a rómaiak Càrreum Potentia néven fennhatóságuk alá vonták, mígnem a 11. század elején a torinói püspök erődítményei nyomán szabad kommunává vált.

Miután a Savoyai-ház birtokába került, sok nemesi család választotta otthonául Chierit, a virágzás azonban nem tartott sokáig, ugyanis 1155-ben Barbarossa Frigyes császár seregei porig rombolták a várost.

A felépülés után, az 1400-as években Chieri ismét fejlődésnek indult, majd a Savoyai-dinasztia uralma alatt többször is részt vett a francia-spanyol háborúkban – hol az egyik, hol másik oldalon –, miközben a piemonti trónöröklésért folytatott összecsapások kereszttüzébe került, a 17. században pedig egy pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot.

A viharos időket követő gazdasági fellendülés lehetővé tette, hogy Chieri az 1900-as évek elejére a piemonti textilipar viszonyítási pontjává váljon.

A tornyok és a szőttesek városa

Chieri történelmi magját a jellegzetes, spirális alakban kialakított macskaköves utcák, késő középkori paloták és gazdag vallási örökségről tanúskodó templomok sokasága jellemzi, ahol a középkori és barokk művészet harmonikusan megfér egymás mellett.

A L’Arco di Trionfo diadalív, melyet 1580-ban, I. Károly Emánuel savoyai herceg és felesége, Ausztriai Katalin Michéla tiszteletére emeltek, illetve Fülöp Emánuel hercegi trónörökös születése alkalmából fejeztek be, egyike azon kevés manierista emlékműveknek, amelyek Piemontban fennmaradtak

Miután a 10. század végén Chieri a torinói Landolfo püspök hűbérbirtokává vált, a település köré magas kőfal épült, a Szent György vértanúról elnevezett domb tetején pedig a püspök erődítmény gyanánt kastélyt, őrtornyot és kápolnát emeltetett. A 15. században tűzvész áldozatává vált kápolnát többször is újjáépítették, az eredetileg védelmi funkciót ellátó torony maradványait pedig ma a San Giorgio Martire-templom harangtornya őrzi.

A városfejlesztés során nemcsak őr- és templomtornyok épültek, de a politikában és közigazgatásban nagy befolyást gyakorló torinói püspökök tiltakozása ellenére számos arisztokrata család emeltetett tornyot a rezidenciáján. Ezért emlegetik az úti könyvek Chierit a „száz torony városaként” – noha az ágyúgolyók csapásától csupán egyetlen nemesi torony menekült meg, amely ma a Ferrero család tulajdonában van.

Chieri gazdasági helyzetét már az 1400-as évektől a gyapottermesztés és kelmekészítés, főképpen a pamut- és kordbársony háziipari előállítása határozta meg – olyannyira, hogy a 16. században már minden második lakos a textilágazatban tevékenykedett. Ahogy nőtt a kereslet, egyre több földbirtokos tért át a gyümölcs- és zöldségtermesztésről festő csülleng, vadmák, kárdi (Cynara cardunculus) és más olyan növények nagy volumenű termesztésére, amelyeknek kulcsszerepe volt a pamutszövetek színezésében, és egyre több család ültetett eperfákat, illetve különített el otthonában egy helyiséget a selyemhernyók tenyésztéséhez.

A Chieriben gyártott kordbársony piaci sikere abból fakadt, hogy egy ellenálló, munkaruházat készítéséhez is tökéletes anyagnak minősült, amelyhez jó áron hozzá lehetett jutni.

A 18. században a királyi ház is Chieriből rendelte a szőtteseket, melyek a család kíséretének és a Svájci Gárda egyenruháiként szolgáltak, a 20. század elejére pedig, miután megszaporodtak a városban a vállalkozók és a gyárak, Chieri az olasz textiltermékek exportjának fellegvárává vált.

Ennek az évszázados hagyománynak emlékeit ma a Museo di Tessile gazdag gyűjteménye őrzi, az egykori textilüzemek pedig értékes archívumok mellett kulturális rendezvényeknek és szolgáltatásoknak adnak otthont.

Chieri kulináris különlegességei

A piemonti cukrászati hagyományok egyik legjellegzetesebb csemegéje a chieri édes focaccia, egy kelt tésztából készült lapos kalács, amely ránézésre a lepény és a briós kereszteződése cukormázzal leöntve.

A focaccia chierese receptje feltehetően a 19. század végén született olyan egyszerű alapanyagokból, mint a liszt, élesztő, tej, vaj, cukor és só, páratlan puhaságának és lágyságának titka pedig a megfelelő adagolásban és egy sajátos kelesztési eljárásban rejlik. Természetesen az édes focacciának is léteznek különféle változatai ezen a vidéken, de a hagyományos verzióért Chieri cukrászdáiba érdemes betérni.

Piemontban nélkülözhetetlen elemei az étkezéseknek a ropogós grissini kenyérrudacskák. A grissino legrégebbi formájának, a rubatà nevének jelentése („ejtett”) a kenyérrúd formálásának technikájára utal: az 1-1,5 cm átmérőjűre és 40-80 cm hosszúra hengerelt tésztadarabot két végénél megfogjuk, ujjbegyeinkkel finom, de határozott mozdulattal fordítunk egyet rajta, majd hagyjuk leesni a gyúródeszkára. „Ettől a tészta tömörebb lesz, a frissen kisült, könnyű rudak pedig tökéletesen ropogósak” – magyarázza Daniele Tarraran pékmester, aki egy régi családi hagyományt élesztett újjá, amikor a Chieri szomszédságában lévő Valle Ceppiben megnyitotta pékségét – a falu- és környékbeliek nagy örömére.

Ehhez hasonló fogadtatásban részesülhettek 1679-ben az első kenyérrudacskák, miután a királyi orvos megbízta Antonio Brunero pékmestert, hogy dolgozzon ki egy könnyen emészthető kenyérfélét – mivel az ekkor még kisgyerek II. Viktor Amadé savoyai herceg sokat betegeskedett és nehezére esett megemészteni többek között a hagyományos kenyeret.

A recept bevált, a könnyen emészthető és tartósabb kenyérrudaknak pedig hamar híre ment, IV. (Boldog) Károly király például színházi előadásokon ropogtatott előszeretettel rubatà pálcikákat, Bonaparte Napóleon pedig annyira rajongott az általa „kis torinói botocskáknak” nevezett termékért, hogy Torino és Párizs között futárszolgálatot létesített, melynek elsődleges feladata a kenyérrudak folyamatos szállítása volt.

Aki a nyüzsgő Torino felfedezése közben egy kis vidéki csendre vágyik, annak Chieri útbaejtésével érdemes ellátogatnia a Langhe dimbes-dombos borvidékére, amely a slow living életmódot folytató falvak és a festői látványt nyújtó szőlőültetvények mellett mókás meglepetéseket is rejteget.

The post Chieriben, a tornyok, szőttesek és Napóleon kedvenc nasijának városában jártunk first appeared on National Geographic.