Októbertől a világ egyik legfontosabb közgyűjteményét gyarapítja Mengyán András műve. A 81 éves művész élete a vidéki Magyarországról indult, Nyugat-Németországon át vezetett New Yorkig és Bergenig, majd állapodott meg maga tervezte budai házában. Mindig megelőzte a korát, és minden alkotása matematikai rendszerekre vezethető vissza.
„Az egy programozható lézerplasztika. Egy átlátszó folyadékkal megtöltött üvegtartályon keresztülhaladva 360 fokban válik láthatóvá az animáció. Ezt a speciális folyadékot egy kémikus barátommal két év alatt fejlesztettük ki. Az foglalkoztatott ekkoriban, hogyan tudok átmenni a fényfalakon. Stage designban ez fantasztikus, amikor táncolnak, kimennek a résztvevők a falakon” – mutat egy számítógéppel tervezett fényszoborra a stúdió sarkában.
Csendes budai mellékutcában, Mengyán András műtermében járunk – azonnal látszik, hogy nem szokványos műterem, amennyiben szokványos alatt vásznakat, festékeket és száradó ecsetek tetszőleges összevisszaságát értjük. Vannak utóbbiak is, nagy, kifeszített vásznak, UV-fénnyel megvilágított, geometrikus szerkesztésű festmények, de felbukkannak a térhatású konstrukciók, szoborszerű installációk is.
A stúdiónak is otthont adó családi házat is maga tervezte.
A gúla alakú kályha, a sarokablakok, egy-egy szokatlan bemetszés mind egyedivé teszik az enteriőrt, de a szem előtt rejtve maradó részletek is alaposan ki vannak találva. Bár a ház évtizedekkel ezelőtt épült, a tervező gondolt a száraz nyarakra is, és komplett ciszternarendszert rejtett az előkert alá. Életműve persze nem erről a házról és főleg nem az eltárolt vízről nevezetes, de ez a részlet is jól mutatja a művészetét is jellemző évekkel, évtizedekkel való előre gondolkozást.
Nevezték már „varázslatos racionalistának”, hiszen a matematikai képletek, a permutáció elvei alapján szerkesztett képei darabokra szedik, majd szisztematikusan újra összerakják a világot, de összetett formarendszerei mögött ott van a véletlen, a kíváncsiság, a humor is. Műveinek két legfontosabb összetevője a matematikai rendszerelv és a szenvedélyes keresés, írta róla P. Szabó Ernő művészettörténész. És ez a varázslat most, a művész 81 éves korára a világ egyik legfontosabb közgyűjteményéig ért. Az életmű csúcsa – eddig, de ki tudja, hol a vége.
Erről szól még a cikk
- Mióta tudta, hogy festőművész akar lenni?
- Miért tanult mégis mást?
- Hogyan kezdett fraktálokkal dolgozni?
- Hogy lett az amerikai Pratt Institute tanácsadója?
- Melyik műve kerül a párizsi Pompidou-ba?
Ne engedd befolyásolni magad, különben epigon leszel
Már hatéves korában tudta, hogy festő akar lenni – hivatalosan mégsem az. Gépipari formatervezőnek tanult az Iparművészeti Főiskolán, és mint meséli, huszonnégy éves korában szinte csak egy lyukas nadrágja volt. Anyagilag ezután kezdte el függetleníteni magát, amire éppen azért volt szüksége, hogy később a művészetnek – is – élhessen.
Békés megyében született, apja sajátos szlovák–magyar keveréknyelven beszélt édesanyjával. Négyen voltak testvérek, ezért hogy legyen kabátra, cipőre való, minden nyáron dolgozott. Nyolc–tíz évesen állatokat őrzött, kondás volt. „Sokat sírtam, nagyon anyás voltam” – emlékszik vissza.
Később a kertészeti vállalatnál és egy hűtőipari üzemnél volt diákmunkán, és még éjszaka is azt álmodta, hogy paprikát hámoz. Iskola mellett versenyszerűen sakkozott, ami a logikus gondolkozásra volt hatással, és itt, Békéscsabán kezdett rajziskolába is járni.
Fotó: Ránki Dániel
Érettségi után mégsem a képzőművészetet, hanem az Iparművészeti Főiskolát választotta, és formatervezőnek tanult. Valószínűleg nem is rosszul, mert rögtön az iskola után munkát kapott, szőlőfeldolgozót tervezett a Mezőgépfejlesztő Intézetnek, de dolgozott az ország egyik legjobb tervezőintézetének, a Kohó- és Gépipari Tervező Vállalatnak (ahogy akkoriban mindenki ismerte, a Kogéptervnek) is, ahol már hozzá-hozzáfért egy számítógéphez is.
Ha nem is hermetikusan, de el voltak zárva szinte mindentől, ami kortárs képzőművészet vagy dizájn volt, idővel mégis hozzájutott ehhez-ahhoz,
stencilgéppel lemásoltatta például Moholy-Nagy egyik, rá revelatív erővel ható írását. És jó érzékkel érzett rá trendekre is.
Létrehozott például egy modulrendszert, és a mindennapi munkái, a pénzkeresetet jelentő konkrét formatervezés mellett elvontabb, experimentálisabb, elméleti problémákkal kezdett foglalkozni. „Mint később kiderült, fraktálokkal dolgoztam, amiről akkor fogalmam sem volt, sem a köztes dimenziókról, sem a francia matematikus Mandelbrotról, aki épp akkoriban írta le ezt a problémát, és alakította ki a fraktálelméletet.”
Azt mondja, a szisztematikus, szeriális művészettel beletrafált valamibe, és hamarosan megjelentek az első díjak, a kiállítások és az első gyűjtők is. Amikor örökölt egy kisebb összeget, hatezer forintot, első dolga volt, hogy kibéreljen egy lerobbant műtermet a Krúdy utcában, hogy még inkább a művészetnek élhessen.
Az ország, illetve néhány művész lassan kezdett kitörni a művészeti bezártságból. Ebben meghatározó volt a legendás Iparterv-kiállítás 1968-ban és egy 1969-es Vasarely-kiállítás is, és érdeklődésük a sokszorosított grafikák felé fordult. Megtervezett és a főiskolán legyártatott egy szitanyomó gépet, és néhány fiatal neoavantgárd művésszel megalapította a Budapesti Műhelyt. Az alkotóközösséghez mellette testvére, Fajó János, valamint Bak Imre, Hencze Tamás, Keserü Ilona és Nádler István tartoztak. A Benczúr utcai műhelyben találkoztak, vitatkoztak és alkottak.
Az Iparterv-kiállítás
Az 1968-ban, egy építőipari vállalat székházában megrendezett tárlat a magyar neoavantgárd művészet történetének egyik legfontosabb, kánonformáló eseménye volt. Tizenegy fiatal művész – Bak Imre, Frey Krisztián, Hencze Tamás, Jovánovics György, Keserü Ilona, Konkoly Gyula, Lakner László, Molnár Sándor, Nádler István, Siskov Ludmil és Tót Endre mutatta be a munkáit. A cenzorok megkerülésével megnyitott „zsűrimentes” tárlat mindössze néhány napig volt látogatható, mégis fordulópont a hazai művészettörténetben. „Ez volt az első Magyarországon, ami a kornak megfelelő volt” – mondja Mengyán András.
Ekkoriban változtatott nevet is. Ennek volt praktikus oka is, mert bátyja egyszerűen csak Fajóként szerepelt a telefonkönyvben, emiatt öccsét nehezebben érték el. De furcsamód itt, a közös műhelyben távolodtak el egymástól művészetileg is. Fajó János eleinte nagyon sokat segített öccsének, de túl erős volt a hatása. Kassák örökösének tekintette magát, míg András művészete teljesen más irányba tartott. „Két erős ember találkozott” – mondja Kovács Judit, szakmája szerint ügyvéd, aki hivatalosan még Fajó Andráshoz ment hozzá, mégis
Mengyán András felesége, lassan hat évtizede.
Mengyán András képzőművész, formatervező Budapesti otthonában, 2026. szeptember 9-én.
Élete egy párhuzamos szálon is előrelépett, sok sikeres dizájntárgya után 1973-ban tanítani hívták az Iparművészeti Főiskolára, ahol olyan kollégákkal dolgozhatott, mint Rubik Ernő. Mint mondja, eleinte nem igazán szeretett tanítani, de később megtalálta benne önmagát.
„A gondolat az első. Egy szót adtam meg nekik, amihez programot készítettek. A kérdés mindig az volt, hogyan tudják vizualizálni? Azt tanítottam a gyerekeknek, hogy ne engedd befolyásolni magad, különben epigon leszel. Aki nem mer, nem nyer. A művészetben is ezt vallottam. Pollock szétlocsolta a festéket a vásznon. Lehet követni, de tegyél hozzá valamit, ami szuper minőségű és kreatív is egyben.”
Később megismerkedett Kepes Györggyel, egyfajta választott mesterként tekintett rá.
A segítségével jutott ki először ösztöndíjjal New Yorkba 1981-ben, ami óriási hatást gyakorolt rá. Az Új Bauhaust, Moholy-Nagyot, Breuert, Kepest kutatta, majd a Pratt Institute tanácsadója lett. Utóbbi akkoriban a világ legnagyobb vizuális profilú oktatási magánintézménye volt.
Hamar megtalálta a helyét, blépése után három héttel vett egy óriási használt kék Ford Granadát, és az intézetben is egyre többet bíztak rá. Itt azzal foglalkoztak, hogy egy inkubációs rendszerben piacképes termékeket hozzanak létre a hallgatókkal, pályakezdőkkel. Egy új központot építettek ötvenmillió dollárból Center for Design Excellence néven, a vezetését is Mengyánra bízták volna, de végül nehéz döntést kellett hozni, és hazajöttek.
Mengyán András képzőművész, formatervező Budapesti otthonában, 2026. szeptember 9-én.
Jóval több időt, összesen tizenhat évet töltött családjával Norvégiában, ahová 1990-ben hívták meg. Állampolgárságot, jó fizetést kapott, kiállítást szerveztek neki. A Bergeni Iparművészeti Főiskola professzoraként és igazgatójaként „csak a király volt a főnököm” – meséli.
1989-ben – mai fogalmainkkal – okosórát tervezett, egy másik ötletét pedig lemásolták, és akkoriban 400 dollárért árulták a Moma shopjában. De a levédetés sosem foglalkoztatta – úgy látja, bizonyos típusú tárgyakat nem is lehet –, inkább mindig ment tovább egy következő ötlete felé. „Még ma is az motivál, hogy pariban álljak a kortársakkal. De nem copy, inkább engem másoljanak.”
Tele vagyok ötletekkel, az a borzasztó
Nagyot ugrunk az időben. Talán ebből a néhány kiragadott részletből is látszik, hogy az életmű nem írható le egyszerűen, András úgy fogalmaz, hogy harminc oldal a CV-je. Tervezett, tanított, mint művész szüntelenül alkotott, kiállított és eladott. Sosem kerülte el a siker, munkái tucatnyi országban ott vannak a gyűjtőknél és a közgyűjteményekben, de ami most történik vele, az talán még ezeken is túltesz.
„Tegnap a Pompidou Központ kurátori bizottsága nagyon kedvezően fogadta Mengyán festményét. Ennek nagyon örülök, mivel elsőrangú alkotás.” Ez a levél várta egy nyári nap Kollmann Szilvia művészeti tanácsadót, a mutargy.com alapítóját, a feladó pedig Michel Gauthier, a Pompidou Központ kurátora volt.
Őket Pierre Vasarely mutatta be egymásnak öt évvel ezelőtt, majd nem sokkal később a párizsi Café Beaubourg-ban találkoztak ismét. A hely hangulata merev, a kiszolgálás rossz, formális, nagyjából húszperces kávézás volt. A távolságtartó francia kurátor megkapta Mengyán katalógusát, és néhány mondatot beszélgettek róla.
Mengyán András képzőművész, formatervező Budapesti otthonában, 2026. szeptember 9-én.
Kapcsolatban maradtak, így többszöri találkozás, levelezés és képdokumentáció után öt év elteltével a kurátor előterjesztette, a múzeum pedig döntött a műről, ami így, donáció révén kerül a gyűjteménybe. Legutóbb tavaly találkoztak ugyabban a kávézóban, akkor már barátságosan, közvetlenül beszélgettek egymással.
„A Pompidou-ban ott van Hantaï, Reigl, Vasarely, André Kertész, Moholy-Nagy és Brassai, de az 1960-as évek végén kezdődő időszak és a neoavantgárd művészek csak lassanként kerülnek be. Mengyán András kézzel tervezett és kivitelezett munkája fontos korszakban született, ha úgy tetszik, a pre-computer age-ben. Viszonylag korai munka, mindenképp egy neves múzeumnak szánta” – mondja Kollmann Szilvia.
A Pompidou-ba kerülés tehát az életmű egyfajta megkoronázása,
de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy szeretne leállni, sőt ma is aktívan alkot. Minden terve a gépben van, utána kézzel festi meg őket. Mivel akrillal fest, vízszintesen fekvő vászonra, így nem folyik meg a festék. A nappal és az éjszaka közti néhány órában dolgozik, mert az UV-technika miatt nagyon máshogy működnek a képek teljes fényben, és máshogy teljes sötétségben. Kikísérletezte, hogy neki pont a köztes időszak kell.
Napi hat órát alkot, évente nagyjából húsz kép hagyja el a műtermet. Volt év, hogy negyven kép készült, de azt mondja, abba majdnem belerokkant. A számítógépe tele van megfestésre váró tervekkel. „Tele vagyok ötletekkel, az a borzasztó. Nem győzöm!”
Ez a kép kerül a Pompidou-ba
„A Vizuális programok sorozat már a kitágított, térbeli mozgás lehetőségeit kutatja. A mű címe, Torzfelületű formák kombinációja ismétlődés nélkül, meghatározott térben, pontosan leírja az alkotás mögötti logikát: a vászon egy zárt, definiált térként funkcionál, amelyben a deformált, egymásra íródó formák szigorú szabály szerint, ismétlődés nélkül rendeződnek el. A rendszer véges elemekből – itt torzított geometrikus alapformákból – szinte végtelen számú, mégis logikailag levezethető kombinációt képes létrehozni.” (Részlet a kurátori szövegből.)
A képet – egy ideig biztosan – az idei Budapest Contemporary rendezvényén (Bálna Budapest, 2026. október 2-4.) láthatja itthon utoljára a közönség.
The post Egy kivételes magyar életmű megkoronázása: Mengyán András útja a párizsi Pompidou Központig appeared first on Forbes.hu.
