Ha bevezetik a vagyonadót, akkor azt a pénzt fogják ebben befizetni, amit egyébként adományozásra költenének

– mondta Jalsovszky.

Szerinte ugyanakkor a vagyonadó körüli vita legalább pontosan kijelölte azt a vagyonos társadalmi réteget, amelyet érdemes lenne jobban bevonni az adományozási kultúrába. A kérdés az, hogy ehhez milyen ösztönzőket lehet beépíteni az adórendszerbe.

Adó vagy adomány?

Polgár András szerint ha már bevezetik a vagyonadót, fontos lenne lehetőséget teremteni arra, hogy az érintettek bizonyos mértékig dönthessenek pénzük felhasználásáról. Ennek egyik módja lehetne, ha a társadalmi célú magánadományokat részben vagy egészben be lehetne számítani a vagyonadóba.

Így a vagyonos adózó választhatna: az összeget közvetlenül befizeti az államnak, vagy annak egy részét az általa fontosnak tartott társadalmi cél támogatására fordítja.

Polgár szerint emellett kulcskérdés lenne a transzparencia is: az adózóknak látniuk kellene, hogy az állam pontosan mire fordítja a vagyonadóból befolyó összeget. A legfrissebb kormányzati háttéranyagok évi 150-200 milliárd forintos bevétellel számolnak a vagyonadóból, míg korábban még 500-600 milliárdos bevételt reméltek innen, igaz, azóta megkezdték a részletek kidolgozását.

Jalsovszky szerint az új adónem bevezetése eleve ellenállást válthat ki az érintettekből, ezért különösen fontos lenne, hogy átlátható legyen a pénz felhasználása.

Török András ennél jóval pesszimistább forgatókönyvet vázolt fel. Párhuzamot vont a társasági adóból nyújtható, közismert nevén tao-támogatások korábbi rendszerével. Szerinte amikor megjelent az adórendszeren keresztül irányított támogatási forma, a vállalatok egy része más területeken visszafogta a közvetlen támogatásait.

Attól tart, hogy a vagyonadó esetében is hasonló kiszorító hatás jelentkezhet.

A vagyonadó olyan, mint a tao, ami jött, látott és rombolt – fogalmazott Török, aki szerint egy rosszul kialakított rendszer a magánadományozási kultúrát is súlyosan visszavetheti.

Nem a filantrópoknak kell fenntartaniuk a civil szférát

A beszélgetés azonban arra is rávilágított, hogy önmagában a magánadományozás nem oldhatja meg a civil szervezetek finanszírozását.

Török szerint Magyarországon különösen a kulturális területen hajlamosak „csodafegyverként” tekinteni a magántámogatásokra. A nemzetközi tapasztalat azonban szerinte azt mutatja, hogy a kultúra és a civil szféra stabil finanszírozásának jelentős részét végül az állam és az önkormányzatok biztosítják, a magánadományok pedig ezt egészítik ki. „Ne várjuk azt, hogy mindent a magánadományozók oldjanak meg” – mondta.

Arról is beszélt, hogy ha nemzetközi példákat akarunk keresni, akkor Hollandiára és Portugáliára kell figyelni. Ezek méretüket és lakosságukat tekintve is releváns összehasonlítási alapot jelenthetnek Magyarország számára. Hollandiában a kulturális élet finanszírozására két megoldást találtak, ez volt a „páncél vagy hátgerinc” kérdése. Az volt a kérdés, hogy a holland kultúra köré páncél kell építeni, hogy megvédjék, vagy a hátgerincét kell megerősíteni, hogy képes legyen megvédeni magát. A döntéshozók ez utóbbi mellett tették le a voksukat.

A támogatónak is tudnia kell, mire ment a pénze

Polgár András szerint a magánadományozás egyik legfontosabb feltétele a visszajelzés. A filantrópok vagyona sem végtelen, ezért nekik is mérlegelniük kell, hogy hol hasznosulhat legjobban az általuk felajánlott összeg.

Az adományozás kezdetben szükségszerűen kísérletezéssel járhat, de ha a támogató hosszabb távon nem látja pénze eredményét, könnyen azt érezheti, hogy „az ablakon dobja ki” azt.

A cél ráadásul Polgár szerint nem pusztán az, hogy egy-egy ember életében sikerüljön változást elérni. A filantrópia akkor lehet igazán hatásos, ha rendszerszintű változáshoz járul hozzá.

Török András ehhez kapcsolódva az adózási környezet átalakítását is sürgette. Szerinte ha egy mecénás társadalmi célra ajánl fel pénzt, problémás, ha az összeg jelentős része különböző adóterhek miatt nem jut el a támogatotthoz. Ezért olyan szabályozási környezetet tartana kívánatosnak, amelyben a felajánlott pénz minél nagyobb része ténylegesen a kiválasztott célra fordítható.

Bódis: először stratégia kell, utána pénz

Bódis Kriszta más irányból közelítette meg a civil szféra finanszírozását. A korábban maga is civilként dolgozó kormánybiztos szerint az elmúlt másfél évtized örökségének feldolgozása nélkül nem lehet új civil stratégiát kialakítani.

Bódis élesen bírálta az előző kormány civilpolitikáját. Állítása szerint az elmúlt 15 évben egyes, a hatalom által támogatott szervezetek jelentős forrásokhoz jutottak, miközben a kormánnyal konfliktusba kerülő civilek egy részét ellehetetlenítették. Más szervezetek eközben olyan társadalmi szolgáltatásokat is átvállaltak, amelyeket szerinte az állam elhanyagolt.

Úgy látja, ennek a korszaknak az egyik paradox következménye az volt, hogy a nehéz környezet a megmaradó civil szervezeteket rendkívül hatékony működésre kényszerítette.

Bódis szerint azonban a jövő finanszírozási rendszerét nem abból kellene levezetni, hogy éppen milyen források állnak rendelkezésre. A sorrendet meg kell fordítani: először fel kell mérni a társadalmi szükségleteket és ki kell alakítani a stratégiát, majd ehhez kell hozzárendelni a finanszírozást.

Szerinte jelenleg előfordul, hogy jelentős – köztük uniós – források jutnak olyan civil programokra, amelyek nem megfelelően hasznosítják a pénzt, miközben más, fontos feladatokat ellátó szervezetek folyamatos finanszírozási nehézségekkel küzdenek. Ezt Bódis elsősorban a pályázati rendszer hibájának tulajdonította.

A kormánybiztos szerint a filantrópoktól sem várható el, hogy a működésképtelenség szélére jutott civil szervezeteket folyamatosan megmentsék.

Előbb legyen stratégia, utána majd vitázhatunk a pénz útjáról

– foglalta össze álláspontját.

A bizalom lehet a vagyonadó egyik kulcskérdése

A vita végére a vagyonadó kérdése ismét a civil szféra finanszírozásának problémájához vezetett vissza.

Polgár András Széchenyi István példáját hozta fel: vajon létrejött volna-e ugyanúgy a Magyar Tudományos Akadémia, ha Széchenyinek vagyonadót kellett volna fizetnie?

Bódis szerint a vagyonadóval kapcsolatos ellenérzések mögött részben az állammal szembeni bizalmatlanság húzódik meg: az adófizetők nem feltétlenül érzik úgy, hogy az általuk befizetett pénzt megfelelően használják fel.

Él a magyarokban az a bizalmatlanság, hogy amit az államnak befizetünk, annak gatya

– fogalmazott markánsan a kormánybiztos.

A kormánybiztos szerint ezért az új rendszernek nemcsak transzparensnek kell lennie, hanem az érintettek számára a részvétel lehetőségét is biztosítania kell.

Ebben pedig a kerekasztal eltérő álláspontjai végül ugyanabba az irányba mutattak. Akár az állam szedi be a pénzt adóként, akár egy vagyonos magánszemély adja oda önkéntesen egy civil szervezetnek, a rendszer csak akkor építhet bizalmat, ha látható, hogy hova kerül a pénz – és milyen társadalmi eredmény születik belőle.