Ha véletlenül nem tudnám (de persze tudom), sok apró jelből akkor is kiderülne: indul az olimpia.

Annak idején mi már hetekkel a megnyitó előtt teljes izgalomban éltünk, remegve vártuk, hogy elérkezzünk a megmérettetések legfontosabbikához, a versenyhez, amire egy olimpiásznyi ideje, négy éve készültünk rengeteg edzéssel, nekiveselkedéssel.

Jön három–négy hét, amikor az egész világ figyelme a sportolók felé fordul, s ez hatalmas megtiszteltetés.

Ahogy olimpiák idején mindig, most is megszaporodtak a megkeresések: hívnak riporterek, érdeklődők, hogy ugyan mi a véleményem erről-arról a sport és az olimpia kapcsán.

Mindig azt hiszem, hogy már minden érdekeset elmeséltem, aztán magam is elcsodálkozom, hogy rendre előkeverednek „publikálatlan” emlékeim is.

Az olimpia évtizedeken át meghatározta a családom életét. Minden „a Játékok” köré szerveződött. Tudom, sokak szerint az olimpia a hiúság vására, igazából lényegtelen, ki nyer, de erről én másképp gondolkozom.

Két olimpián képviselhettem Magyarországot, amire ma is büszke vagyok. Jelen lenni egy megnyitó- vagy záróünnepélyen, versenyezni, mások versenyeit nézni, drukkolni a helyszínen, megélni drámákat, győzelmeket, vereségeket – ez semmihez sem hasonlítható élmény.

Az első olimpiám Mexikóváros 1968-ban.

Edzésre készülünk, az olimpiai faluban mindenhol televízió közvetíti az épp zajló selejtezőket, döntőket. Válogathatsz, épp melyik sportág érdekel. Ebédelünk, amikor egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy egy langaléta fiatalember nekifut a magasugrásnak, az utolsó pillanatban hanyatt dobja magát, úgy repül át a léc felett.

Nem hiszünk a szemünknek, ilyet eddig sose láttunk.

Menni kellene az uszodába, de a lábunk gyökeret ereszt a képernyő előtt, várjuk, hogy ismét láthassuk a csodát. És igen: az akkor huszonegy éves Dick Fosbury újfent bemutatja forradalmi „back-first” ugrótechnikáját, a később róla elnevezett Fosbury-flopot, mi több, a döntőben olimpiai bajnoki címet szerez.

Getty Images Az amerikai Richard Fosbury a szokatlan „flip-flop” stílusában olimpiai rekordot állít fel, amikor az 1968-as olimpián a magasugrásban 7 láb, 4 és fél hüvelyk magasra ugrik.

Naná, hogy edzés után rohanunk az atlétikai stadionba, hogy élőben is megtekintsük a mutatványt.

Tizennégy éves voltam, magabiztos kislányként ott és akkor eldöntöttem: ezt itthon én is megtanulom. Dicséretes szerénységre vall, hogy nem 2 méter 24 centi fölött kívántam átsiklani, hanem kicsit alacsonyabban. Később valóban egész addig gyakoroltam az ugrást, míg sikerült, igaz, érmet nem kaptam érte, viszont rengeteg kék-zöld foltot szereztem.

A második olimpiám München, 1972-ben. Már túl voltam a magam versenyein, amikor kilátogattunk az olimpiai stadionba, tán a hosszútávfutóknak drukkolni. Sportolóként meghatározott szektorban ülhettünk, és Misával elkeveredtünk egymás mellől. Misa, Hesz Mihály, Mexikó kajakos bajnoka, később a fiam édesapja, akkor már a vőlegényem volt, tudtuk, közvetlenül az olimpia után összeházasodunk.

Leültem közel a pályához, nézegettem hátrafelé, szomorkodtam, hogy „elveszítettük egymást”, és nem értettem, hogyhogy nem szúrom ki bármilyen messziről a Nagy Ő-t. És végre megpillantottam! Tizennyolc évesen azt gondoltam, ez égi jel, mint ahogy valószínűleg az is volt, hogy megvan a párom, és amilyen öröm volt, hogy megtaláltam, annyira fura is, hogy annyi sok közül vajon miért pont ő, aki nekem kell mindhalálig.

Aztán az élet kissé átírta azt a mindhaláligot, de azt a pillanatot sose feledem.

Remélem, tudom, a mostani olimpikonjaink az érmek, helyezések mellett hasonlóan maradandó élményekkel, pillanatokkal gazdagodnak.

The post Gyarmati Andrea: Tizennyolc évesen az olimpián, szektornyi néző között kiszúrtam a Nagy Ő-t first appeared on 24.hu.