Írta: GLEB RAYGORODETSKY

Fényképezte: KILIII YÜYAN

Kristiansen elfordította kajakját a jégmező peremétől, és a nyílt vízen vette üldözőbe a narvált. A 35 éves inughuit vadász és társai tavaly tavasszal a sarkkörtől 1200 kilométerre északra, a földkerekség legészakibb településeinek egyikéről, a grönlandi Qaanaaqból fél nap alatt értek ide, az olvadó jég szélére kutyaszánjukkal. Most arra lettek figyelmesek, hogy a Qeqertarsuaq-, másik nevén Herbert-sziget nyugati pereménél jellegzetes páraoszlop lövell föl a víztükörről: egy cet fújta ki éppen elhasznált levegőjét. Narvál volt, a felszínen időzött – az inughuitok felfogásában ilyenkor felkínálja magát a vadásznak.

Qillaq jobb kezének egyetlen gyors mozdulatával kioldotta a szigonyt, és belevágta a narvál szürke foltos hátába. A megsebzett állat nagyot csapott a farokúszójával, majd lebukott a mélybe. De a szigony horgas vége biztosan, mélyen ült a húsában, a másik végét pedig kötél kötötte a felfújt fókabőrből készült bójához, így a narvál nemigen tudott elmenekülni. Qillaq a feje fölé emelte kajaklapátját, úgy ünnepelte a sikert.

Társai nyomban köré gyűltek kajakjaikkal, hajszolták a sebzett állatot, még egy szigonyt belevágtak, majd egyetlen puskalövéssel végeztek vele. A narvált ezután farokvégénél fogva kihúzták a tábor melletti megtisztított jégfelületre. Előkerültek a kések, a vadászok csakhamar nagy élvezettel falták a finom muktukot, a narválirhát meg az alatta húzódó, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag zsírréteget. „Az európai ételek kicsit sem ízlenek. Azt eszem a legszívesebben, amit az őseim ettek: amit a tenger ad nekünk” – fejtegette tolmácsunk köz- vetítésével Qillaq.

A narválvadászat kulcsfontosságú az inughuitok számára, az egyik fő megélhetésük őseik földjén, a sarkkörtől északra nyaranta formálódó csaknem 80 ezer négyzetkilométernyi jégmentes tengerrész, Pikialasorsuaq mellett. A North Water Polynya, azaz „Északi Vízi Polinya” néven is emlegetett régióban telel a helyi narvál-, beluga-, rozmár- és grönlandibálna-állomány. A vízben hemzseg a sarki tőkehal, a fekete laposhal és rengeteg másféle hal, a sziklás partszegélyeken tíz- meg tízmillió alkabukó fészkel. Területükön, amely valaha a kanadai Ellesmere-sziget – az ő nyelvükön Umimmattooq – egy részét is magában foglalta, a vadállomány létfontosságú testi és lelki táplálékforrás volt az inughuit vadásznép számára.

<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>

„A népemnek hajdan sokféle rítusa volt” – mesélte Hivshu R. E. Peary, az inughuit hagyományok elkötelezett őrzője. Ám a hittérítők tilalma miatt ezek a szertartások mára jórészt feledésbe merültek. „Minden állatot, amelyik azért bukkant fel előttünk, azért kínálkozott fel, hogy a testével tápláljon minket, ősünkként tiszteltünk. Ezért mondjuk az ételünket inumineqnek, ami azt jelenti: hajdanvolt emberi lény. A táplálékunkban tehát az őseinket vesszük magunkba, az őseinktől kapunk erőt, az ő vérük csörgedezik az ereinkben.”

Az inughuitok narválvadász módszerei a hagyományban gyökereznek: oltalmazniuk kell a megélhetésükben főszerepet játszó vadonbeli állatokat. Ügyelnek, hogy ok nélkül ne háborgassák a fjord vizében nyaranta ellő és szoptató bálnákat, csak ha nagyon kell, ülnek motorcsónakba, inkább a csöndben suhanó kajakot választják…

A teljes cikket elolvashatja a National Geographic magazin júliusi számában.

The post Inughuit őslakosok: Északi vadásznép first appeared on National Geographic.