Írta: Hannah Nordhaus
Fényképezte: Jennifer Hayes
A folyó komótosan és némán hömpölygött tova a decemberi tájban. Kopasz fák, dágványos árterek, barnálló gyepfoltok: a dél-kazahsztáni Szir-Darja mentén a természet téli álmát aludta. Erről a tájról korántsem mondható el, hogy piktor vásznára kívánkozna – emitt eldobott szemét, amott kiürült palack, távolabb rozsdaette autóroncs. Szén, fa szállongó füstje fogta el a Nap sápadt fényét. Bernie Kuhajda szemszögéből nézve viszont eszményi volt a helyszín. „Pontosan ilyenfajta élőhely kell nekünk” – lelkendezett a Tennessee Akvárium és Természetvédelmi Intézet (TACI) biológusa.
Kuhajda váltig remélte, hogy itt majd rátalál a szir-darjai tokra – a tokhalféléknek ezekben a vizekben őshonos, de már az 1960-as évek óta nem látott képviselőjére. Miután a szovjet időkben gátak sora épült a folyórendszeren, a munkálatok alapjaiban megváltoztatták a Szir-Darja útját Kirgizisztán hegycsúcsaitól a mára vészesen leapadt Aral-tóig, nem mellékesen elrekesztették ívóhelyüktől a tokokat. A szir-darjai tok éppen az ilyen, iszapos, sekély folyószakaszokat szereti – már amennyiben még létezik élő egyede, magyarázta Kuhajda. A Re:wild természetvédő szervezet célja azoknak az „eltűnt” fajoknak a felkutatása, amelyekből egyetlen élő egyeddel sem találkozott senki már legalább egy évtizede, és az adatok hézagossága miatt így nem tudni, hogy kihalt-e az adott faj, vagy sem. Néhány hónappal korábban a szervezet képviselője felvette a kapcsolatot Kuhajdával, azon kevés szakértők egyikével, aki egyáltalán látott már szír-darjai tokot – ha nem is eleven mivoltában. Kuhajda még az 1990-es években, végzős egyetemistaként járt be múzeumokat Londonban, Moszkvában és Szentpétervárott, videófelvételt készített a formalinban közszemlére tett, már erősen kifehéredett példányokról.
A szír-darjai tok (Pseudoscaphirhynchus fedtschenkoi) a 26-féle tok között a legkisebb a maga 20-22 centiméteres hosszúságával. A legtermetesebb pedig a viza (Huso huso); 1827-ben a Volgából fogták ki a máig feljegyzett legnagyobb, jó 7 méter hosszú, másfél tonnás egyedet. A tokfélék jellegzetessége a hosszú és lapos orrtájék, a fenékjáró prédaállatok észlelésében fontos, a szájnyílás előtt csüngedező bajuszegyüttes meg a testükön végighúzódó öt bütykös-porcos pikkelysor. Összetéveszthetetlen, különleges, mondhatni bizarr külsejű ez az ősi szabású hal; gyúrjunk össze képzeletünkben egy harcsát, egy cápát meg egy Stegosaurust, tegyünk még hozzá egy ágfűrészt, így lelki szemeink előtt olyasvalamit láthatunk, amilyen történetesen a tokhal.
A tokfélék 162 millió éven keresztül megannyi klímaváltozást, kontinensvándorlási kataklizmát, vulkánkitörést, még egy tömeges kihalási eseményt is átvészeltek. „Túlélték a dinoszauruszokat kipusztító aszteroida becsapódását, túléltek mindent, amit csak a Föld és az űr rájuk zúdíthatott” – fogalmaz Kuhajda. Túléltek mindent – kivéve az emberiséget.
A tokféléké ma a leginkább veszélyeztetett halcsoport, állományaikban 1970 óta világszerte katasztrofális, 94 százalékos csökkenés állt be. A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) a 26-ból már 25 fajukat a sérülékeny, illetve veszélyeztetett fajok közé sorolta, ezek közül 17 kritikusan veszélyeztetett, egy pedig hovatovább kipusztultnak mondható. Félő, hogy a kritikusan veszélyeztetett fajok közül három, köztük a szir-darjai is kihalt. És bár sorra kihalnak, a tokfélék kereskedelmi becse még mindig kiemelkedőnek mondható…
A teljes cikket elolvashatja a National Geographic magazin 2025. áprilisi lapszámában.
The post Őshüllők ma is eleven kortársa first appeared on National Geographic.
