A Forbes Deal 2036 podcast e heti vendége Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház és a Füge vezetője.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória a független színházi világ egyik fontos alakja, a Jurányi Ház alapítója és vezetője, egyike a legbefolyásosabb magyar nőknek a Forbes szerint.
Eddig dzsungelharcot vívott és pár százezres támogatásokért is könyörgött nagy cégeknél, hogy életben tartsa a függetleneket. Ha kellett, bármilyen asztalhoz odaült, hogy elmondja szakmai észrevételeit, kapott is érte hideget, meleget.
De gondolt-e valaha arra, hogy feladja, volt-e B-terve áprilisban és mi lesz most a Jurányival? Hogyan lehet majd begyógyítani a sebeket a színházi világban?
Vannak intézmények, amelyekre évekkel később úgy tekintünk, mintha mindig is léteztek volna. Mintha természetes lenne, hogy egy város kulturális térképén ott állnak, működnek, befogadnak, túlélnek. A Jurányi Ház ma ilyen hely. Pedig megszületése korántsem volt elkerülhetetlen. Inkább válasz volt egy hiányra – és talán éppen ez magyarázza, hogy másfél évtized alatt a magyar független előadó-művészet egyik legfontosabb infrastruktúrájává vált.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória soha nem romantikus történetként beszél erről az építkezésről. Számára a vezetés nem víziók látványos megfogalmazásáról, hanem problémák felismeréséről szól. „Mindig az motivál, hogy a hiányokra reagáljak” – fogalmaz a Forbes Deal 2036 podcastban, hozzátéve, hogy azok a megoldások érdeklik, amelyek rendszerszintű hiányokat képesek áthidalni.
„Én azt várom, hogy most mindenki kicsit jobb helyzetbe kerüljön, és akkor majd valahogy eloszlanak a feladatok, és akkor nekünk is pont annyi jut, ami még emberileg viselhető és vihető, de engem ezek a megoldandó feladatok inkább inspirálnak, minthogy kicsinálnának.”
Ez a szemlélet jól leírja azt a vezetői modellt is, amelyet az üzleti világban egyre gyakrabban emlegetnek: a siker nem abból fakad, hogy valaki mindenre előre kidolgozott stratégiával érkezik, hanem abból, hogy érzékenyen és gyorsan reagál a környezet változásaira. A Jurányi sem egy grandiózus kulturális terv megvalósítása volt, hanem organikus fejlődés eredménye.
A történet azonban nem választható el attól a politikai környezettől sem, amelyben a magyar kulturális élet az elmúlt másfél évtizedben működött. Viktória szerint a konfliktusok eredetileg nem ideológiai természetűek voltak. A szakmai és emberi ellentétek fokozatosan politikai jelentést kaptak, miközben a kulturális tér egyre inkább szekértáborokra szakadt. A sokféleséget természetesnek tartja, sőt szükségesnek, de úgy véli, a politika végül olyan ideológiai harccá alakította a szakmai vitákat, amely már ellehetetlenítette a párbeszédet.
Éppen ezért különösen figyelemre méltó, hogy saját szerepét soha nem valamelyik oldal képviselőjeként értelmezte. Azt mondja, minden asztalhoz hajlandó volt leülni, mert úgy gondolta, szakmai meggyőződése nem attól függ, kik ülnek vele szemben. Ez a hozzáállás ugyan egyszerre váltott ki bizalmatlanságot és kritikát, ő mégis következetesen részt vett a szakmai egyeztetéseken, mert úgy vélte: ha meghívják, kötelessége képviselni a független színházi szférát.
„Ne az legyen, hogy most másik öt ember fogja meghatározni a kulturális élet folyását, legyen akár tisztújítás egy szövetségben, ha úgy érezzük, hogy esetleg nem elég dinamikus vagy nem olyan, akik tudnák képviselni a jelenlegi 2026-os érdekeket, vagy akár még a következő 5 évet is, de utána a tárgyalásra szerintem az a jó, hogyha érdekképviseleti szinten zajlik.”
Ez ritka hozzáállás a magyar kulturális életben, ahol az intézményvezetők gyakran maguk válnak az intézmények szinonimájává. Viktória ezzel szemben azt keresi, hogyan lehet egy szervezetet úgy felépíteni, hogy nélküle is működőképes maradjon. Ez a pragmatizmus a Jurányi működésében is visszaköszön. Viktória már nem a további növekedésről beszél. Sokkal inkább arról, hogyan lehet egy organikusan fejlődő szervezetet úgy egyszerűsíteni, hogy egyszer valóban átadható legyen egy fiatalabb generációnak. Saját pályáját is ötéves ciklusokban gondolkodva értelmezi, és úgy érzi, tizenöt év után elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor a staféta átadása már nem távoli gondolat.
Talán ez magyarázza azt is, hogy amikor arról kérdezik, volt-e pont, amikor legszívesebben feladta volna az egészet, nem a saját fáradtságáról kezd beszélni. Azt mondja: minél nagyobb lett a nyomás a független szektorra, annál inkább úgy érezte, szükség van arra a munkára, amit végez. Nem a minisztériumot vagy a kultúrpolitikát szolgálja, hanem magát a területet. Éppen ezért a visszavonulás gondolata csak akkor válhat valósággá, ha egyszer maga a rendszer is stabilabbá válik.
„Minél szorosabb a szorítás, annál nagyobb szükség van az én munkámra. Tehát én nem az államot, a minisztériumot vagy a kultúrpolitikát szolgálom, hanem a területet.”
Az adás tartalmából
0:00 – Beköszöntő.
1:46 – Eltorzult emberi minőségekről, építő kritikáról, káros folyamatokról és a továbblépésről.
20:44 – Rátermettségről, a kulturális szféra strukturáltságáról, értelmiségi önkizsákmányolásról és a nemes cél ellentmondásairól.
47:02 – Törvényi keretekről, pályázati rendszerről, az állam szerepéről és az átlagember mindennapi kenyeréről.
A Forbes Deal2036 előző vendége Varga Zoltán, a a Central Médiacsoport tulajdonosa volt.
Minden második szerdán jelentkezik másik podcastunk, a Forbes Money Péller Andrással, ami a piacokat és a pénztárcánkat érintő legfontosabb és legérdekesebb témákkal foglalkozik.
A standról ajánjljuk
A Forbes legfrissebb száma egyetlen témáról szól: a szembenézésről.
The post Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Minél szorosabb a szorítás, annál nagyobb szükség van a munkámra appeared first on Forbes.hu.
