A magyarországi nagy vagyonokról szóló vita nem választható el attól, hogyan jött létre ezeknek a vagyonoknak egy része. Tizenhat év után a vagyon, a politikai hatalom és a társadalmi legitimáció kérdése szorosan összekapcsolódott. Amikor ma Magyarországon vagyonadóról beszélünk, az emberek jelentős része nem egyszerűen „gazdag embereket” lát maga előtt, hanem politikai kapcsolatok segítségével felhalmozott vagyonokat is.

Ezért a vagyonadó körüli vita szerintem csak másodsorban filantrópiai vita. Elsősorban igazságosságról, elszámoltathatóságról és a vagyon társadalmi legitimitásáról szól.

Van azonban egy másik filantrópiakép is. Néhány hónapja MacKenzie Scott, a világ egyik legnagyobb magánadományozója egy esszében arról írt, hogy az előző évben több mint hétmilliárd dollárt adományozott különböző szervezeteknek, majd szinte azonnal átkeretezi ennek az elképesztő összegnek a jelentőségét. Arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a hírek az ő dollármilliárdjairól szólnak, körülöttünk folyamatosan történik valami sokkal nagyobb: emberek kisebb összegeket adnak helyi ügyeknek, önkénteskednek, segítenek egymásnak, gondoskodnak másokról, időt, tudást és kapcsolatokat adnak. Ezek többsége soha nem kerül be a Forbesba.

Scott egy seregélyraj képével írja le mindezt. A több millió madárból álló raj irányát nem egy vezető határozza meg. Minden egyes madár a körülötte lévők mozgására reagál, és ebből a rengeteg apró kapcsolatból alakul ki az egész raj mozgása. Nekem ez közelebb áll ahhoz, amit a filantrópia lényegének gondolok.

A filantrópia ebben az értelemben nem néhány ember nagylelkűsége, hanem annak egyik módja, ahogyan egy társadalom tagjai azt mondják: közöm van ahhoz, ami körülöttem történik. A közösségi filantrópia pontosan erre épít. Közösségi alapítványok, adományozói körök, közösségi adománygyűjtések, helyi alapok és részvételi támogatási modellek mögött nagyon különböző módszerek vannak, de egy fontos gondolat közös bennük: az emberek nem pusztán finanszírozói a közjónak, hanem résztvevői.

Valaki ad ötezer forintot. Valaki helyet biztosít egy eseménynek. Valaki bemutat két embert egymásnak. Valaki önkénteskedik. Valaki részt vesz annak eldöntésében, mire fordítsanak egy közösen összegyűjtött összeget. Pénzügyi szempontból ezek gyakran jelentéktelennek tűnnek egy százmilliós adomány mellett. Társadalmi szempontból azonban nem feltétlenül azok.

Az ötezer forintos adomány például lehet az első lépés attól, hogy valaki egy problémát mások ügyének tekintsen afelé, hogy azt mondja: ehhez nekem is közöm van. A helyi erőforrások mozgósítása ezért nemcsak pénzt hozhat létre, hanem kapcsolatokat, együttműködést, helyi identitást és bizalmat is építhet.

Az elmúlt időszakban a magyar civil társadalom működéséről készített, jelenleg szerkesztés alatt álló kutatásomban újra és újra hasonló kép rajzolódott ki. A civil cselekvés jelentős része alig látható kívülről. Sokszor kis szervezetekben, informális közösségekben, személyes kapcsolatokban történik. A jelentősége nem feltétlenül arányos a szervezet méretével, költségvetésével vagy országos ismertségével. És az is világossá vált, mennyire nem magától értetődő az együttműködés. Kapcsolatokat létrehozni és fenntartani idő, energia és munka.

Ha csak azt nézzük, honnan hová áramlik a pénz, ennek jelentős része láthatatlan marad. Nem látjuk az embert, aki összeköt két helyi szereplőt, a szervezetet, amely éveken át fenntart egy kapcsolatot, vagy azt a közösséget, amely először tapasztalja meg, hogy saját erejéből is képes valamit létrehozni. Pedig a bizalom éppen ezekből a tapasztalatokból épül: abból, hogy már csináltunk valamit együtt, hogy valaki betartotta, amit ígért, vagy hogy megtapasztaltuk, hogy a közös cselekvésnek lehet eredménye. Ehhez pedig idő, helyek, alkalmak, szervezetek és emberek kellenek. Talán ez az egyik legfontosabb infrastruktúra, amelynek fenntartásához a filantrópia hozzájárulhat.

Innen nézve az adózás és a filantrópia szembeállítása is furcsának tűnik. Az adózás arról szól, hogy egy demokratikus közösség kötelező módon összegyűjt erőforrásokat azokhoz a feladatokhoz, amelyeket közösen fontosnak tart. A filantrópia pedig arról, hogy emberek ezen túl önkéntesen vállalnak felelősséget valamiért, amit fontosnak gondolnak. A kettő nem ugyanaz, és egyik sem helyettesíti a másikat.

Sőt, veszélyesnek tartanám azt a társadalomképet, amelyben az állam visszahúzódása után néhány rendkívül gazdag emberre bízzuk, hogy saját értékrendje alapján eldöntse, mely társadalmi problémák fontosak. A filantrópia attól, hogy önkéntes, még nem automatikusan demokratikus. Lehet paternalista vagy részvételi. Erősítheti a meglévő hatalmi viszonyokat, vagy megpróbálhatja kiegyensúlyozni őket. Építhet közösségeket, vagy pusztán szolgáltatásokat finanszírozhat. Koncentrálhatja a döntéseket néhány ember kezében, vagy szétoszthatja őket sokak között. Ezért nemcsak azt kellene kérdeznünk, hogy mennyi filantrópiát akarunk, hanem azt is, hogy milyet.

Nemrég egy Yuval Noah Hararival készült beszélgetésben hallottam egy mondatot, amely valahogy összekapcsolta bennem ezeket a tapasztalatokat. Az AI-ról beszélgetve arról beszélt, hogy az emberi társadalmak egyik legfontosabb erőforrása a bizalom. A mondat azóta is foglalkoztat, mert

ha valóban egy olyan korszakba lépünk, amelyben nemcsak egymással, hanem egyre inkább gépekkel is kapcsolatokat építünk, információt cserélünk és döntéseket hozunk, akkor akkor az emberek közötti bizalom jelentősége talán még tovább nő.

És innen nézve a filantrópia jelentősége is más. Nem egyszerűen egy alternatív finanszírozási rendszer az állam és a piac mellett, hanem egy olyan társadalmi tér lehet, ahol emberek megtapasztalják, hogy képesek közösen cselekedni. Ahol idegenek bíznak egymásban annyira, hogy közös ügyre pénzt adjanak. Ahol helyi szereplők közösen döntenek erőforrásokról. Ahol valaki nem azért tesz valamit, mert kötelező, vagy mert közvetlenül profitál belőle, hanem mert úgy gondolja, hogy felelőssége van mások iránt. Ezért tartom túl szűknek azt a kérdést, hogy a vagyonadó után mennyi pénz marad a filantrópok zsebében.

Természetesen számít, ahogyan számít az is, hogy egy új adó ne lehetetlenítse el azokat, akik évek óta felelősen támogatnak fontos társadalmi ügyeket. De Magyarország civil társadalmának hosszú távú erejét aligha néhány tucat vagy néhány száz nagydonor fogja eldönteni, sokkal inkább az, hogy sikerül-e kialakítanunk egy olyan kultúrát, amelyben emberek tízezrei, majd százezrei gondolják úgy: a közjóhoz nekem is közöm van.

Ehhez szükségünk lesz felelős nagydonorokra is. Erős civil szervezetekre is. Közösségi alapítványokra, adományozói körökre és más köztes intézményekre is. És természetesen egy olyan államra, amely ellátja a saját feladatait, igazságosan szedi be az adókat, és nem akarja sem kiszorítani, sem maga alá rendelni az állampolgári cselekvést.

A kérdés ezért számomra nem az, hogy adó vagy filantrópia. Hanem az, hogyan lehet egyszerre igazságosabb adórendszerünk, erősebb civil társadalmunk és több olyan állampolgárunk, aki felelősnek érzi magát azért a helyért, ahol él.

Mert végső soron nem az a legerősebb társadalom, amelyben a leggazdagabb emberek a legtöbb pénzt adják, hanem az, amelyben a legtöbb ember érzi úgy, hogy van mit adnia.

Hámori György,
adománygyűjtés és nemzetközi kapcsolatok, Gyökerek és Szárnyak Alapítvány

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.