Izgalmas helyzet kellős közepébe repített az Aphelion című sci-fi dráma, de az az igazság, hogy a nagy izgalmak közepette elaludtunk.

A DON’T NOD 2008-as megalakulása óta joggal vívta ki magának a játékosok figyelmét több ízben is, noha azért a többség mégiscsak a Life is Strange sorozat kapcsán ismeri őket. Viszont éppen ezért, ha ez a társaság egy új, narratív kalandjátékkal rukkol elő, akkor arra érdemes odafigyelni. Mondjuk az Aphelion esetében azért lehetett sejteni, hogy nem egy olyan játék jön, ami a cég legfőbb zászlóshajója szeretne lenni, de akkor is – az ötlet izgalmasnak és egyedinek tűnt.

Bevallom őszintén, mivel nem néztem tüzetesen utána, sokáig azt hittem, hogy egy külsős stúdió munkája, amit a DON’T NOD felkarolt és immár kiadóként funkcionálva besegít. Jobban utánanézve azonban az a csapat készítette, akiknek a Tell Me Why-t köszönhettük. De miért is érdekes ez, miért lovaglok ezen? Nos az említett játék értékelése azért anno vegyesre sikeredett (a miértekbe most ne menjünk bele), de a legjobb indulattal is azt lehet mondani, hogy nem ért fel a Life is Strange-hez. Az viszont kétségtelen, hogy a grafikát és a körítést tekintve betalált, tehát minőségileg remek munka volt.

Sajnos ugyanez az Aphelion esetében nem mondható el. A törekvés látszik, de inkább az volt az érzésem a játékot játszva, mintha egy első játékos stúdió munkáját látnám. Na de ne szaladjunk ennyire előre, kicsit később kifejtem a miértet. Nézzük inkább a sztorit, vagy ha úgy tetszik kezdjük a kritikát ezzel, ugyanis nem egy nagyon kiforrott, egyedi darab. 2060-ban járunk és a Föld (már megint) lakhatatlanná vált. Az emberiséget valahová el kellene menekíteni és erre a naprendszer szélén található Persephone bolygó tűnik alkalmasnak, fagyos külseje ellenére is. Nosza, el is indítanak egy egységet a felfedezésére, amelynek legénysége két(!) teljes főből áll, egy nőből és egy férfiből.

Útközben megtörténik a lehetetlen, amire senki sem gondolt: egymásba szeretnek, de mint azt az intróból megtudjuk, még a civilizációtól távol, édes kettesben is képesek összeveszni. Ezután már csak annak leszünk tanúi, hogy az űrhajó lezuhan (mert miért is szállna le rendesen), és a duó hölgytagját irányítva próbáljuk egyszerre felfedezni a bolygót és megtalálni a szőrén-szálán eltűnt társunkat (leginkább a Fort Solis és a The Invincible jutott eszembe, az alapfelállást tekintve). Annyi spolier engedtessék meg (ami nem is az, tekintve a játék promó anyagait, de akár borítóját például), hogy mindkét karaktert irányíthatjuk a kalandban.

Ariane inkább platform és ügyességi részeken, míg Thomas inkább kifejezetten kalandjátékosabb felfedezésben jeleskedik majd. A lánnyal tehát sokat kell szaladgálnunk, ugrálnunk, ami önmagában nem is volna probléma, de az Aphelion irányításának sutaságát látva már igen. Szinte lehetetlen precízen terelgetni a hölgyikét, ami már csak azért is baj, mert erre külön mechanikát is szenteltek a készítők, hogy ha nem vagyunk pontosak, akkor bénázik. Ennek kapcsán minden ugrásunk után le akar esni, úgyhogy pár perc után már rutinból nyomja az ember az extra, kapaszkodást jelentő gombot. Szakadékok felett is kell néha egyensúlyoznunk, ami mondanom sem kell, hogy hasonlóan rossz élmény. Szerencsére mindkettő kikapcsolható a beállításokban, így sok idegeskedéstől és elhalálozástól megkímélhetjük magunkat (na meg mert ugye a checkpointok néha nincsenek közel).

Lopakodós részek is akadnak, ahol (megint spoiler) a bolygót lakó szörnyike elől kell menekülnünk, de itt is inkább frusztráló az élmény, sem mint izgalmas. S akkor említsük meg a játék legrosszabb húzását, mégpedig Thomas azon játékelemét, amikor kilyukad az oxigénpalackja, ezért folyamatosan rá kell lennie kötve egy-egy fix ponton lévő tartályra. A töltőcső azonban csak limitáltan hosszú, így a “remek” játékmechanika abban áll, hogy ezzel a hosszal, szabadon meg a gyorsan fogyó levegő mellett rohangálunk és próbáljuk megtalálni a készítők által kigondolt továbbjutás lehetőségét.

Ami nem lesz nehéz, mert az Aphelion meglehetősen lineáris. Van ugyan egy nextgen “távcsövünk”, illetve egy másik kütyü, amivel kiokoskodhatjuk az utat, de ezekre szinte nincs is szükség (vagy mégis, mert utóbbi néha a megoldás a kulcsát jelenti, de ez maradjon meglepetés). Összesen tizenegy fejezeten és 5-6 órán át tart a kaland, amire sajnos azt kell mondjam a fentiek után, hogy inkább áldás, mint átok. Mert ha még nem mondtam volna, bugos is szegényke, beakadások, nem jól működő triggerek és még sok más kisebb érdekesség borzolja majd az idegeinket.

Nagyon szerettem volna szeretni az Apheliont, s eleve úgy álltam hozzá, hogy megbocsátom majd a gyengeségeit (mert hamar nyilvánvalóvá vált, hogy lesznek). Viszont sajnos túlságosan is sok akadt belőlük ahhoz, hogy a kellemes szórakozás garantált maradjon. Nincs rá jobb szó, a játék sajnos idegesítő, s ezt az sem orvosolja, hogy a grafika helyenként egész pofás (a karakterek és a belső terek jól néznek ki, illetve pár látványos tájrészlet, a külső környezet nagyja viszont már inkább sokszor hanyag és elnagyolt). Sajnos emiatt nehéz ajánlani, a DON’T NOD nem ezt fogja kirakni a legfelső polcra mutogatni. Egy akcióban beszerezve, vagy Game Passt használva le lehet tolni, de sietni nem érdemes miatta.

Értékelés: 6/10
Fejlesztő: DON’T NOD
Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S